• 2021-03-01
• Írta: admin

---

Galériánk bemutatja Kalmár János Tilos a Ki könyvét/ fotóalbumát, melynek megjelenését támogattuk. A kijárási tilalom alatti, éjszakai Budapestet ábrázoló fotókhoz Abody Rita, Bojár Iván András, Borsos Mihály, Dóra Attila, Dragomán György, Háy János, Keleti Éva, Kepes András, Marnó János, Novák Péter, Presser Gábor, Sándor György, Tomaji Attila, Tóth Krisztina és Závada Pál írt rövid kísérőszövegeket.

"Minden megváltozott az életemben. Át kell értékeljek mindent. Próbálom megérteni azt, ami körülöttem és bennem történik. Ehhez meg kellett állnom, hogy a lelkem utolérjen. Ahogy a teherhordó serpák tanítják. Mintha mindenki lelépett volna a városból az utolsó pillanatban és elfelejtette volna eloltani a villanyt. Mintha mindenki feladta volna és életüket mentve váratlanul elutazott, hátrahagyva mindent, amit valaha teremtett. Rájöttünk, hogy visszavonhatatlanul elcsesztük ezt az életet, ezt a bolygót? Tényleg nem lehet rajta változtatni? Visszavonhatatlanul? Emlékeim visznek befejezett és csonka kapcsolataim, elmúlt és eltört szerelmeim, utazásaim, lakásaim helyszíneire. Ebben az üres szépségben a szeretet fájni is tud, az együttérzés meg tovább ösztönöz. Minden csak egyszer, ez pedig itt és most történik. A képek és szavak meg azért, hogy legyen erről emlékünk. A város majd újra benépesül és minden más lesz. Ideje változni és változtatni. Végül is mindenkin múlik, mi lesz velünk." Kalmár János

"Budapesti csend. Most végre jól láthatni, hogy miért egészen más a budapesti csend, mint az összes többi. Kalmár kiment lefényképezni a magányt, lefényképezni a hiányzókat. Osztálylétszám nulla." Presser Gábor

"A szobrászművész vallomása a magányról, az éjszaka árnyairól és a tiltásról." Keleti Éva

"Amikor az első puszta sínpárt, üresen tátongó hidat, alagutat, lépcsősort láttam Kalmár János fotóetűdjén – noha megérintett a hangulatuk –, alig tűntek többnek a város érzékeny szemmel komponált, elhagyatott, ismert éjszakai helyszíneinél. Aki csatangolt már hajnaltájt egyedül a városban, láthatott hasonlót. De olyankor, azért mégis feltűnt néha egy-egy sietősen lépkedő ember, egy elsuhanó autó, egy remízbe tartó éjszakai villamos. A negyedik, ötödik fotó után kezdünk szorongani: Hová tűntek a járművek és az emberek? A kőpárkányon két üdítősüveg jelzi, itt járhatott nemrégiben egy pár; bizonyára fiatalok voltak, talán szerelmesek is, vidámak és rendetlenek, mint mi, kamaszkorunkban. Egy nyitva felejtett üvegezett, rácsos kapu; valaki sietve kisurrant, már üres a lépcsőház, lakó sehol. A járdán magányos kávéházi asztal. Legalább egy elnyomott, vacak csikk lenne a hamutartóban, gondoljuk egyre türelmetlenebbül, egy apró utalás, hogy emberek élnek itt! De csak a fények csillognak az asztal lapján. Üres sínek mentén elárvult megálló és plakát. Mi értelme a megállónak, ha nem jár villamos, a hirdetésnek, ha nem nézi senki, a fénynek, ha nincs, akinek világítson? Kalmár János fotói megörökítik azt, ami nincs. Pontosabban: ami csak bennünk van. Az elmúlt hónapok szorongását, az életigenlést, találkozáskor a tétova mozdulatainkat, hogy már megölelni, megérinteni sem merjük egymást... A táj, ember nélkül: természet. A városi táj, ember nélkül: értelmét veszti." Kepes András

"Embertelen kép, embertelen jó! János fotói úgy felkavaróak, mint megnyugtatóak, ahogy részeg éjszakáim fiatalságom hajnalán; láttam, vagy akartam már így látni ezt a várost nem egyszer ... S hogy a könyv lapozgatása közben egyszerre száll meg minket az apokalipszis démona és a mennyei megnyugvás? Legalább (meg)tudjuk, hol a helyünk!" Novák Péter

"A neutronbomba sokkal jobb, mint az atombomba, mondta a barátom, mert a neutronbomba az úgy van megcsinálva, hogy mindenki meghal, sőt nemcsak mindenki, hanem minden, minden szerves élet elpusztul, de a tárgyaknak, az épületeknek, az utcáknak és a városoknak nem lesz egyáltalán semmi baja, megmaradnak szépen és érintetlenül. Sokat gondoltam a neutronbombára, elképzeltem, hogy milyen lenne, ledobják és eltűnik az élet, mind eltűnünk nyom nélkül, minden pont olyan lesz, mint amilyen volt, csak mi nem leszünk ott, egyáltalán senki és semmi, egy ember se, egy madár se, egy kutya se, egy bogár se, a lámpák, azok szépen világítanak tovább, a stoplámpa pirosról sárgára, aztán zöldre vált, épp csak forgalom nem lesz, mert az autók is állnak, minden úgy marad, ahogy akkor volt, amikor a bombát ledobták. Minden szép lesz, fényes, csillogó, új, steril és üres. Annyit gondolkoztam rajta, hogy szinte vágyni is kezdtem ezt a nagy ürességet, elképzeltem, hogy egyedül sétálok az üres városban, az üres világban. Rég nem gondoltam erre az érzésre, most jutott újra eszembe, ahogy a kietlen Budapest képeit nézem ezeken a fotókon. A vírus is csak egy bomba, a testünk mélyén robban." Dragomán György

"Negatív Lenyomat

Gyerekkoromban, a hidegháború idején képzeltem el Budapestet ilyennek. Vagy tán még sivárabbnak, kevesebb fénnyel. Akkoriban a város házfalain, hirdetőoszlopain a So-Ky művészpár plakátjai agitáltak az amerikaiak ellen, kiknek aktuális rémisztő fegyvere a neutronbomba volt: fizikailag semmit, csak az életet pusztította volna el. Neutron Nem! – állt a plakáton. A szívünkben pedig tárgytalan szorongás, az ólomszínű kora hetvenes évek jövőtlen szomorúsága. Érdekes kísérlet ez, emberek nélkül, mint hátrahagyott üres csigaházat, mutatni a várost. Minden ami pompás, elegáns, nagyszabású, értelmetlenné válik nélkülünk. Mintha a képek léptékrendszere veszítene vonatkoztatási pontot. És hát a kaland. A fotós kalandja. Irigylésre méltó virtus: kijárási tilalom idején kijárni, voyeur-ként kukkolni a magára hogyott utcákat, tereket, melyek most csak neki mutatják pőre énjüket. A helyzet aggasztó, a képek szerint mégsem szomorú. Míg pislákol benne a fény, akár bőr alatt futó véráramok, érzékelhető a képről lemaradó emberek közvetett jelenléte, addig nem szomorú. Csak figyelmeztető. Fenyegető mutatóujjat mutat, hogy keletkezhet itt még új, előzmények nélküli városesztétika, amihez nem kell az ember, nem kell az élet, a kutyák, a nyüzsgés, a torlódás, a sodrás, se dudaszó, se szirénák zaja, nem kell az éjszakai utcát hanggal betöltő frusztrált részeg kiabálás sem. Marad a néma méltóság. A többé semmit nem szolgáló komplex emberi mű, magyar évszázadok nemzedékeinek közös alkotása. Marad mint negatív lenyomat." Bojár Iván András

"Fekete-fehér

Vannak s lesznek percemberkék, akik örökké élnek, mindig más maszkot húznak és vihogva visszatérnek. Vannak s lesznek napemberek, akiknek sorsa villanás, felmutatják magukat, életük egy-ügyű suhanás, belenézünk tágra tárt szemükbe, tekintetük szűrt fényt ereszt ösvényünkre, hol botorkálunk gigászi bűntényt sejtve, mert valaki pusztítást tanít, nem-múló vágyhabzást, céltalan, dermedt vizet, s nem a partoknak tartó áramlást. Most hogy újabb fiatal év tör fölénk a sok régi közül, kimosakszik a fáradt lélek, összpontosít, haza röpül, de látja ma még bárki is, hol vannak az egykori hazá, ha az elhagyott, elhagyatott utak s hidak az éjszakát magukra húzták? A szétroncsolt idő emlékműveit objektíved lét s nemlét határán bolyongva rögzíti, ilyen lesz, amikor nem leszünk, ha úgy leszünk, ahogy eddig. Nem hiszed el, hogy árva fotóiddal se menthetsz meg senkit. Ne is hidd, János, csak nézd tovább az éjszaka és a hajnal közti fények monokróm arcát, ha valami kint marasztal, hogy megmutasd nekünk az ember nélküli félelmes tájat, de soha embertelent! Feszítsd képeid a pusztulásnak! Taníts szeretni, derűsen élni a fekete-fehérben,majd becsukódni szelíd fehéren, némán a feketében." Tomaji Attila

Kalmár János kedvenc bora: Malatinszky Liliomfi

 

Galériánk filozófiája: 

A bor műalkotás, a borász művész

"A remekmű

Az alkotás lehetősége megvan az emberben és eszközeiben, de a művészi alkotás emberfölötti csoda. Azt, ami a szép műveket széppé teszi, a jelenségvilág tényei közt hiába keressük. A remekművek lehetnek egyszerűek, bonyolultak, rendezettek, szeszélyesek, tökéletesek, kezdetlegesek; éppígy a kontár-művek is. Csak épp a remekműben megvan az a csodálatos delejesség, mely a kontárműből hiányzik, s amelyet a jelenségvilág körülményeiből nem lehet levezetni. A remekműben, az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével, az időtlen dereng át az időbeli világba."

Weöres Sándor

A fenti idézet szellemében állítunk ki galériánkban olyan műalkotásokat, melyek számítógépen keresztül is élvezhetőek. 

A fenti idézet szellemében választjuk ki és készítjük el borainkat is. 

Így érnek össze a művészeti ágak szálai, melyek elsőre távolinak tűnnek, de valójában közel állnak egymáshoz.